A stroke nem nézi, ki hány éves, és nem szól előre. Jöhet hirtelen, bármikor, és egyetlen pillanat elég hozzá, hogy fenekestül felforgassa az ember életét. A stroke utáni első hét, a kórházi napok után jön a valódi kihívás: újra tanulni mindazt, ami korábban magától ment – beszélni, járni, eligazodni a saját világunkban. 

Bár minden történet más, a stroke-on átesett emberek sorsaiban mégis van valami közös: az erő, amivel újrakezdik, a türelem, amivel haladnak előre, és az, ahogy a test mellett a lélek is gyógyulni próbál.

‍

‍

András: 49 évesen logopédushoz kellett járnia

András 49 éves volt, amikor egy reggel nem mozdult a bal karja. „Azt hittem, csak elfeküdtem. Próbáltam felülni, de egyszerűen nem ment. A szám is furcsán mozgott – mintha nem én irányítanám.” A felesége azonnal mentőt hívott, és szerencsére gyorsan beért a kórházba.

Kiderült, hogy iszkémiás stroke-ot kapott – egy vérrög zárta el az agyában a véráramlást. A kezelés időben megtörtént, de így is elveszítette a beszédképességét, és a bal oldala részben lebénult. A mozdulatok, amik korábban maguktól jöttek, egyik napról a másikra lehetetlenné váltak.

A rehabilitáció nehéz volt. Az elején még a leveseskanál is kifolyt a kezéből. „A legrosszabb az volt, amikor nem tudtam megszólalni a lányom előtt. A gondolat ott volt a fejemben, csak nem tudtam kimondani. Mintha bezártak volna belül.”

A logopédus szinte minden hétköznap jött. Először csak betűket próbáltak, aztán jöttek a szavak, később a mondatok. Apránként haladtak, de minden egyes kimondott szó visszaadott valamit abból, amit elveszített.

Fél év után már érthetően beszélt. Egy évvel később visszatért a munkába – először otthonról, aztán hetente pár napra be is jár. „Ma már sokkal tudatosabban élek. Figyelek a vérnyomásomra, mozgok, és nem tolom félre a jeleket. Furcsán hangzik, de lehet, hogy kellett ez a pofon, hogy észrevegyem, mennyire törékeny minden, amit természetesnek veszünk.”

‍

‍

Emese már a saját otthonát sem ismeri fel

Emese 62 éves, tanítónőként dolgozott egész életében, és már a nyugdíjazás küszöbén állt. A napjai ugyanúgy teltek, mint mindig – vagy legalábbis így tűnt. Csak apró dolgok változtak meg. Egyre gyakrabban elbizonytalanodott, vajon bezárta-e az ajtót. Néha percekig kereste a kulcsát, amit aztán végül a hűtő tetején talált meg. Először ő maga is csak legyintett – biztos a fáradtság, túl sok a gondolat.

A család is inkább a közelgő nyugdíj miatti stresszre fogta a dolgot. Aztán egy este Emese sétából hazafelé nem találta meg a saját házát. Ott állt az utcában, ahol évtizedek óta élt, és nem tudta, melyik kapun kéne bemennie.

Ez volt az a pont, amikor már nem lehetett tovább halogatni a vizsgálatot.

A neurológiai kivizsgálás során derült ki, hogy Emesénél úgynevezett „néma stroke” zajlott le – olyan agyi keringészavar, ami nem okoz látványos tüneteket, de komolyan károsítja az agy bizonyos területeit. Nála ez főként a memóriáért és a térbeli tájékozódásért felelős részeket érintette. A fejéről készült MRI-felvétel egyértelmű nyomokat mutatott.

„A legrosszabb az volt, hogy nem értettem, mi történik velem. Én, aki egész életemben rendet tartottam magam körül, egyszer csak káosz lett a fejemben. Úgy éreztem, mintha valaki elpakolta volna a gondolataimat.”

Kórházi kezelésre nem volt szükség, de a neurológus kognitív terápiát javasolt. Emese elkezdett számítógépes gyakorlatokat végezni, naplót írni, és beiratkozott egy helyi idősklubba is, ahol nap mint nap tornáztatták az agyukat – szó szerint és átvitt értelemben is. Feladatokat kaptak, beszélgettek, társasjátékoztak. Azt mondja, nem is gondolta volna, hogy ilyen sokat számít a társaság és az, hogy az ember nap mint nap új ingereket kap.

Ma már ismét egyedül él. A memóriája nem olyan, mint régen – de most már tudja, hogyan segíthet magán. „Minden fontosat felírok. Használom a naptárt, a telefon ébresztőt, van egy külön kis füzetem a jelszavaknak. Nem érzem magam gyengének emiatt – inkább csak máshogy működöm, mint korábban. És ami elveszett, azt másképp lehet pótolni.”

‍

‍

Zoltán: egy sportos apuka, akinek újra kellett tanulnia járni

Zoltán 38 éves, háromgyerekes apuka. Futott, biciklizett, dolgozott, este még focizott is a gyerekekkel az udvaron. Tipikusan az a típus, aki mindig mozgásban van – és akiről senki nem gondolná, hogy bármilyen komoly egészségügyi baja lehet.

Egy délután futás után furcsa fejfájása lett. Aztán mintha elnehezült volna a bal oldala. „Próbáltam beérni a házba, de háromszor is elesetem. A feleségem talált meg a bejárat előtt, és alig tudtam kimondani akár egy szót is.”

Kórház, sürgősségi, CT. A diagnózis: agyvérzés, amit egy veleszületett érrendellenesség okozott – úgynevezett AVM, vagyis arterióvénás malformáció. Ez egy ritka állapot, amit sokan egész életükben észre sem vesznek – egészen addig, míg be nem következik a baj.

Zoltán több hetet töltött az intenzíven, majd hosszú hónapokat a rehabilitáción. Egy ideig kerekesszékben ült, és sokáig úgy tűnt, nem biztos, hogy valaha újra járni fog. Az első időszak nagyon megviselte. „Tegnap még 10 kilométert futottam, másnap pedig már a fürdőszobába sem tudtam eljutni. Borzasztó érzés. Idegen lettem a saját testem.”

A fordulat akkor jött, amikor az egyik gyógytornász megmutatta neki, hogy nem csak a futópályán lehet „edzeni”. Egy kis szobában, egy gumiszalaggal, irányított mozgásokkal is lehet izzadni, dolgozni, fejlődni. És Zoltán onnantól fogva úgy állt hozzá, mint egy edzéshez – csak most más célért küzdött.

Ma már jár. Nem gyorsan, nem tökéletesen, de magabiztosan. Újra vezet, újra aktív az életében – csak már nem az órával versenyez. „Régen az volt a cél, hogy lefussam az öt kilométert 25 perc alatt. Most az, hogy minden reggel elvigyem a fiamat iskolába. A stroke megtanított figyelni – magamra, a testemre, és arra, ami igazán fontos.”

A sport továbbra is része az életének, de már nem az eredmény számít, hanem a mozgás szabadsága. Azt mondja, furcsa ezt így kimondani, de úgy érzi: jobb ember lett belőle. Tudatosabb, türelmesebb – és hálásabb is. Nem azért, ami történt, hanem azért, hogy esélye volt újrakezdeni.

‍

‍

Éva: „Nem akartam többé kórházat látni”

Éva hetvenegy éves, nyugdíjas könyvtáros. Nem küzdött krónikus betegségekkel, nem volt különösebben mozgásszegény életet élő idős ember – csak egyszerűen már nem volt fiatal. A stroke egy nyári hajnalon érte, teljes csöndben. Egyedül volt otthon, és mire a lánya reggel átment hozzá, Éva már nem tudott megszólalni. A bal oldala teljesen lebénult.

A kórházban gyorsan megkezdték a kezelést. Az orvosok szerint éppen időben érkezett, talán fél órával később már sokkal súlyosabb következményekkel kellett volna számolni. Néhány napig intenzív osztályon feküdt, aztán átkerült egy rehabilitációs osztályra. Pár hét után pedig hazaengedték.

Itt kezdődtek az igazi nehézségek.

„Az ágyam mellett ott volt a kerekesszék, de a csengő, amit rám bíztak, nem csengetett senkinek. Ott feküdtem, és nem tudtam, mit csináljak” – meséli halkan.

A lánya dolgozott, az unokák messze éltek, a szomszédok pedig jó szándékúak voltak, de nyilván nem tudtak napi szinten segíteni. Már a fürdőszobáig kimenni is kihívás volt. Ráadásul nemcsak a mozgása korlátozódott – a beszéd sem jött könnyen, ami még kiszolgáltatottabbá tette.

A háziorvos javaslatára keresett a család olyan megoldást, amivel Éva otthon, biztonságban gyógyulhat tovább. Így találtak rá az AVIAN Care csapatára. Az első látogatáskor egy ápolónő jött ki hozzá, végigkérdezte, mire van szükség, milyen nehézségek vannak. Éva ekkor érezte először úgy a kórház óta, hogy valaki tényleg őt látja, nem csak az állapotát.

Másnap már jött a gyógytornász. A cél az volt, hogy meg tudja mozdítani a bokáját fekvő helyzetben. Ez hetekbe telt. A nővérek naponta jártak hozzá: segítettek fürdeni, adták a gyógyszereket, kezelték a nyomáspontokat, és időnként vérvételre is sor került, hogy ne kelljen külön orvoshoz menni, ha nem muszáj. Mindenki ismerős lett, nem egyszerűen gondozók, hanem Éva mindennapjainak részesei.

A legnagyobb változás azonban nem a mozgásban történt.

„Nem ijedtem meg többé, ha egyedül maradtam. Tudtam, hogy jönnek. Tudtam, hogy ha valami történik, akkor számíthatok rájuk.”

A mindennapok lassan visszarendeződtek: először a reggeli teát kezdte újra önállóan inni, aztán a regények jöttek, amik fél évig porosodtak az éjjeliszekrényen.

Mostanra Éva járókerettel közlekedik, és bár a beszéde lassabb, a lánya szerint újra ugyanaz a „fejben mindig egy lépéssel előrébb járó” anya, akit a stroke előtt ismert. Nyáron szeretne leutazni a Balatonhoz, az unokákhoz, legalább pár napra.

„A stroke elvette tőlem a lendületet, de visszaadott valamit, amit régen észre sem vettem. Hogy milyen jó, ha valaki csak annyit mond reggel: Jó napot, Éva néni. Miben segíthetek ma? Na, ettől gyógyul az ember igazán.”

És hogy miért fontosak ezek a történetek?

Mert megmutatják, hogy mi történik a stroke után – amikor az ember hazamegy, és kezdődik az igazi felépülés. Nem minden megy egyik napról a másikra. Néha nehéz, néha lassú, néha úgy tűnik, semmi sem változik. Aztán mégis, apránként mégiscsak javul a helyzet. 

Ezek a történetek nem tökéletes gyógyulásokról szólnak, hanem arról, hogy van tovább. 

Ha otthon, biztonságban, emberi környezetben lenne szükség segítségre, az AVIAN Care-re számíthat. Vegye fel velünk a kapcsolatot!

‍